Délelőtt útra keltünk a Taman Negara Nemzeti Park felé. Megközelíthetősége nem volt egyszerű, 4 órás buszos utazást 3 órás „hajóút” követett. A hajó elejébe - ami motor hajtású facsónak volt - bepakoltuk a bőröndöket, (persze az enyém volt a legelején és az egyik sarka érintkezett csak a csónakkal, így elmondtam egy imát, hogy nem hagyjuk el), felvettük a mentőmellényeket és indulhatunk is.
A Tempeling folyó, ahol hajóztunk a nemzeti parkot szeli ketté, szélén dús őserdővel szegélyezve. Partraszállást követően megtámadtuk a szállást, ami a dzsungel szélén egyszerű faházakban volt. Két perc alatt 50 szúnyog csípett meg (az otthonról hozott „Off”-tól csak feléledtek). A házban rengeteg hangya, szúnyog és gekkó volt. De jó, nem vagyunk egyedül! Bíztam benne, hogy a gekkók megeszik vacsorára a szúnyogokat.
Éjszakai dzsungeltúrára indultunk jól képzett helyi túravezetőnkkel és tele reménnyel, hogy mennyi állatot fogunk látni. Na, erre kíváncsi leszek! Őszintén szólva, egy kicsit szorongva indultam neki, mert nappal sem szívesen találkoznék szembe egy tigrissel, vagy kígyókkal. A túra jól indult, már az első 100m-en tőlünk kb. 15 méterre felbukkant egy vadkan. Hál’ Istennek ő jobban megijedt, mint mi. A dzsungel éjszaka jobban él, mint nappal. A helyi kabócák (cikáda) sivító zenéje szinte fülsiketítő. Az egyik fán 30 cm hosszú százlábú, a másikon egy vipera, a földön mindenhol pióca, skorpiók, pókok, békák és amit még nem láttunk.
Mondanom sem kell, igencsak kapkodtam a lábam. Végül egy tisztásra értünk, ahol a kilátóból figyelhettük a helyi szarvasokat (méretét tekintve kisebb, mint nálunk). És jöttek, mintha etetés lett volna. Igaz sokat nem láttunk belőlük, csak több világító szempárt. Villámlik. Na, már csak ez hiányzik. Egy jó kis zuhé, itt kinn a dzsungel közepén. Megúsztuk. Az esőt is és az éjszakai túrát is. A házikónkkal szemben kaucsukfa ültetvény, mellette közvetlen az erdő. Kiültem teraszára hallgatni az erdő muzsikáját. Miután 5 cm-re az orromtól elrepült egy termetes denevér, bementem aludni.
Reggel újra bevetettük magunkat az esőerdőbe, hogy nappali fényben lássunk is valamit. Hát persze, az első fél órában megcsapolták a vérem. Semmi gáz, csak egy 5 cm-es, gusztustalan pióca mászott a lábamra és szívta a vérem. Az erdő a sikoltozásomtól zengett. A helyi vezetőnk gyorsan segítségemre sietett és leszedte rólam a kis élősködőt. Jól indul! Innentől kezdve mindenhol piócákat láttam. Ezt leszámítva a túra jól sikerült, nagyon élveztem. A több száz millió éves esőerdő elmondhatatlanul csodás, az állat és növényvilág rendkívül sokszínű. Elérkeztünk a világ leghosszabb függőhídjához, mely 500m hosszú és 45 méter magasban van. Nekiindultunk, hogy az erdőt felülnézetből is megvizsgáljuk. Remegő lábakkal, de tele önbizalommal átkeltünk a hídon. Élmény volt, főleg az a rész, amikor a függőhídra kötött létrán kellett mászni.
Na végre egy kép ahol te vagy, tisztára mint a Discovery olyan mikor a leírást olvasom. Köszi. Már csak Indiana Jones hiányzik mellőled :)
VálaszTörlés